AZ ÉGITESTEK FÉNYRENDJE DUNAFERR hetilap 2004/15. Szám Az égbolton egymástól eltérő fényességgel ragyogó csillagok között, már az ókor nagyjai is fényrendbeli különbséget tettek. A 2000 évvel ezelőtt élő tudósok, Hipparkhosz és Ptolemaiosz a szabad szemmel látható csillagokat látszó fényességük alapján osztályozták, és a 20 legfényesebb csillagot az első fényrendbe, az 1. magnitúdós csoportba sorolták (magnitudó=nagyság). Az 1 magnitudós csillagoknál 2,5-szer halványabbak a 2. magnitudós osztályba tartozók, míg a tőlük 2,5-szer halványabbak a 3. nagyságrendűek közé kerültek. Ez a csoportosítás így folytatódott egészen a 6. magnitudós csillagokig, amelyek ma is a szabadszemes láthatóság határát jelentik. Az 1700-as évektől kezdődő távcsöves csillagászat szükségszerűvé tette a mérések pontosítását, és a magnitudó érték tized, majd századrészekben történő kifejezését. A fényrendek közötti pontos különbséget 1856-ban Norman Pogson angol csillagász 2,512 szeresére pontosította, ami azt jelenti, hogy ha a 2,512-t ötször megszorozzuk önmagával, (2,512 az 5. hatványon) akkor 100 szoros a fényességkülönbség egy elsőrendű, (egy magnitudós), és egy 6. magnitudós csillag között. Pogson módosításával az ókorban elsőrendűnek jelölt 20 csillag negatív előjelet kapott, így lehetőség nyílt e csillagoknál is fényesebb bolygók negatív fényrendi tartományban történő besorolására. Planétáink közül jelenleg a nyugati égen a fényesség maximumában tündököl, a -4,45. magnitudós Esthajnalcsillag. Gyakorlatilag az ókori sorrendiséget jelképező rendszer ma is alapja az égitestek fényességmérésnek, de a modern műszerekkel hihetetlenül kifinomodott technikánk. Romhányi Attila