|
A
február végi esték egyik legfeltűnőbb és
talán legszebb csillagalakzata a 20:30 körül delelő
Kaszáscsillag, vagy Orion csillagkép, amelynek
három övcsillagán – Kaszások –
akaratlanul is megpihen az ember égre vetett pillantása.
Aki némi időt szán e konstelláció
(csillagalakzat) megfigyelésére, az jobb, ha először
növekvő holdsarló idején próbálkozik,
mert akkor csak a főbb csillagok láthatóak. Az
ókori görög mitológiában Orion
képében egy vadászt, Poszeidón fiát
képzelték az égre, aki a tőle jobbra, nyugatra
lévő Bikával küzd (Taurusz). Keressük meg az
övcsillagok feletti két fényesebb égitestet,
amelyek közül az Orion bal vállát egy
narancsvörös színű óriáscsillag, a
Betelgeuse képezi, míg jobb vállát, a tőle
jobbra álló Bellatrix alkotja, és valamivel
felettük egy halványabb csillag jelképezi az
ókori vadász fejét. Most vegyük szemre az
övcsillagoktól délebbre látható
„lábcsillagokat”, amelyek közül jobb
oldalon a kékes fényű Rigel, balra pedig a
halványabb Saiph található. Elődeink az Orion
egészét Kaszás csillagnak, az öv három
csillagát Kaszásoknak, míg a váll-
és lábcsillagokat Rónakirályoknak és
Rónapalléroknak nevezték. Ismét
térjünk vissza az övcsillagokhoz, amelyek
pálcaként mutatnak balra (délkeletre), amerre
jelenleg 23 óra tájban felbukkan a Szíriusz,
magyar néven Sánta Kata. A régiek szebb
névvel illethették volna a téli égbolt
legfényesebb csillagát, igaz, hogy mindig lemarad az
Oriontól, akár a vágott lábú
Sánta Kata, aki az aratóknak viszi az ebédet.
Következő megfigyeléshez vidéki,
holdfénymentes estét válasszunk, mert akkor az
övcsillagok alatt feltűnik az Orion kardja, a derengő
Orion-köd. Érdemes magunkkal vinni egy kisebb
csillagtérképet, látcsövet, vagy
ikercsövű távcsövet (binokulárt), mert ez a
hatalmas csillaggyártó hidrogénfelhő
emlékezetes látványt fog nyújtani, ami a
városból csupán halvány pacninak tűnik.
Nagyobb, 15-30 cm átmérőjű csillagászati
távcsővel hihetetlen szépségűnek látszik ez
zöldes-szürkés színű kavargó
gázfelhő, amelynek egyes ívelten hajló
foszlányai lépésről lépésre eltűnnek
az űrben. A köd belsejében a fonalas szerkezet mellett
sűrűbb régiók is megpillanthatók, és szinte
érezhető a forró csillagközi gáz
sugárzása annak tudatában, hogy itt folyamatosan
születnek csillagok és távoli Naprendszerek. Azt is
érdemes átgondolni, hogy amikor az Orion
irányába pillantunk, akkor Tejútrendszerünk
számos spirálkarja közül éppen a mi
spirálkarunkba, az Orion-ágba tekintünk vissza,
méghozzá pont abba az irányba, amerről valamikor
Napunk érkezett mai helyére. A Naptól mintegy 1400
fényévre lévő Orion-köd egy aktív
csillagkeletkezési régió, ahol a nagyobb
tömegű fiatal csillagok intenzív sugárzása
fénylésre gerjeszti a porral keveredett
párolgó gázanyagot, amelyből
újabbnál-újabb, önálló
gravitációs központtal rendelkező anyagcsomók
bukkannak elő. Az egyre sűrűsödő anyagtömegek
központjában előbb-utóbb fellángol egy
újszülött csillag és a vele együtt
forgó gázköpenyben bolygók keletkeznek. A
csillagászok számára különösen
fontos feladat a csillagokkal születő planéták, vagy
exobolygók kutatása. A
közelmúltban a chilei Atacama sivatagban 18 európai
állam összefogásával beüzemelték
a VISTA teleszkópot, amelynek feladata az égbolt
feltérképezése. A 4,1 méter
átmérőjű főtükörrel szerelt teleszkóp az
infravörös tartományban működik, és
fantasztikusan látványos, színes
felvételeket rögzített az Orion-ködről. A
műszer detektorát egy 67 millió pixelt tartalmazó
érzékelő képezi, amelyet a megfigyelések
során mínusz 200 Celsius-fokra hűtenek, hogy minél
pontosabb adatokat szolgáltasson. Érzékelője
egyszerre tíz teleholdnyi égterületet
örökít meg, és
éjszakánként 300 GB (gigabyte)
információt szolgáltat. Nagyon fontos, hogy az
infravörös távcsővel a ködösségeknek
azok a tartományai is megfigyelhetők, amelyek a
térségben lévő por fényelnyelése
miatt láthatatlanok maradnának az optikai
hullámhosszakon. Ez idáig csak Jupiter méretű
exobolygókra bukkantak, ám reméljük, hogy
egyszer meglelik Földünk bolygótestvérét
is.
|
