A mindennapok problémáival
küzdő városi ember általában elveszti
érdeklődését a folyton változó
csillagos égbolt iránt, mivel éjszakáit
ég felé törő fényáradatban, egy
fénybúra rabságában éli, amely
elmossa a halvány csillagfényt a derengő Tejúttal
együtt. A késő este városba hazatérők
már messziről felismerik annak fényét, amely
abból ered, hogy a világítótestek nem csak
az úttestet, hanem a panelépületeket és az
eget is bevilágítják. A légkörben
lebegő apró porszemcsék a párával
együtt fénylenek, amely fénysapkán
keresztül csak a ragyogó csillagfény képes
áttörni. Mindezt összességében
fényszennyezésnek nevezzük, ami korunk egyik nagy
rákfenéje, mert nem csak a szabadon élő
állatok létét és költőhelyeit, de mint
utóbb kiderült, még az
egészségünket is befolyásolja. A
megoldás sürgető, amelyre már történtek
komolyabb lépések és az újabb
lakóterületeket már megfelelő lámpatestekkel
fogják ellátni.
Az embert ősidők óta érdekelte a rejtélyes
csillagvilág és többségünk akaratlanul
is vonzódik a csillagos égbolt felé.
Kényszerűségből megelégszünk a
bolygók, a Hold és az érdekesebb
együttállások látványával,
holott egy tiszta vidéki éjszakán az égbolt
kinyílik előttünk és szinte elkábulunk a sok
érdekesség láttán. A megfigyelés nem
is olyan egyszerű. Először is egy időre búcsút kell
inteni TV-nek és a vonzó ágynak, majd egy
szép derült, holdtalan éjszakán kell ki
autózni a várostól 15-20 km-re a pusztába,
ahol a város fénye már csak a
láthatáron sejlik. A langyos májusi esték
ellenére, ajánlatos meleg ruhát, sőt akár a
téli dzsekit is a csomagtartóba dugni, mert tapasztalatom
szerint a hosszúra nyúló észlelések
alatt minden ruhanemű gazdára talál. Napnyugta
után egy órát kell várni a polgári
szürkületig, majd újabb órát a
csillagászati szürkület beálltáig. Ez
idő alatt sem lehet unatkozni a szabadban, mert, ahogy Napunk egyre
mélyebbre süllyed a horizont –
látóhatár – alatt, és mind sűrűbben
borul ránk bolygónk árnyéka,
időnként felkacag egy-egy fülemüle és a
közelben elsurran néhány fácán, vagy
megzavart őz, – egyszóval hihetetlenül szép a
természet! A helyi amatőrcsillagászok 20-30 cm
átmérőjű távcsöveikkel érkeznek
észlelésre (pl. Mélykút és Mezőfalva
közé), és igény esetén szívesen
látják a hasonló szándékú
érdeklődőt. A Tejút hullámzó szalagja ekkor
már az északnyugati és délnyugati horizont
fölé emelkedik és szabad szemmel, vagy kisebb
látcsővel is tanulmányozni lehet annak sötét
ködökkel szabdalt csillagfelhőit. Itt-ott felfedezhetünk
opálos foltokat, amelyek igazán csak a
teleszkópban mutatják meg valódi
énjüket. A távcsővel óriási
élmény felkutatni a szabad szemmel láthatatlan
mély-ég csodákat (nyílt csillaghalmaz,
gömbhalmaz, diffúz és reflexiós köd,
planetáris köd, galaxis), melyekhez részletes
csillagtérkép alapján, a kanyargós
csillagösvényeken jutunk el. Látványuk
megunhatatlan, hiszen ha, egyszer valaki megpillanthatja a több
tízezer csillagot számláló M13 jelű
gömbhalmazt, vagy a füstkarikaszerű (M57) planetáris
ködöt, annak eláll a szava és az adott
égi csodát valamilyen ékszerhez hasonlítja.
A sok száz gyöngy és drágakő
látványa elfeledteti velünk a filmsorozatokat, a
holnapi teendőket és átszellemülten
nézzük a derengő gázködöket, amelyeket
sokszor a hozzá közeli csillag tesz
láthatóvá (diffúz-köd), vagy
éppen fénylésre gerjeszti
(reflexiós-köd). Tejútrendszerünk csillagai
között, mint egy ablakon keresztül a végtelenbe
nézünk és több millió
fényévre rátalálunk csillagvárosunk
társaira, a galaxisokra, amelyek közül egyszerre
akár 2-3 is megpillantható műszerünk
látómezejében. Az örömökben gazdag
észlelés után a hazatérés is
kalandos, mert a szántóföldek szélén
futó úton sokszor nyúl ugrál, vagy őz
szökell előttünk és otthon sokáig az
átélt élményekre, a csodás
mélyég-objektumokra és anyabolygónkra
gondolunk.
Romhányi Attila